Versek Nevető Hold kötetemből (2008)

Szakáli Anna:Vigasztaló

(Szent László földjén)

Fűzfához hajlok, ága tovalebben,
patakra hajlok, tovább fut sebesen.
Mennék a hídon át, pallója meghajlik,
jaj, árva szívemnek keserve elhallik
zord bércek hágóján, magas hegyek ormán,
távoli havasok zengő sziklafokán.

Ki hall meg engem, ha némán kiáltok,
ki hall meg engem, ha sírva sóhajtok.
Elmennék hozzátok, szép Magyarországba,
Szép Magyarországból Erdély havasára,

Isten Székhelyének varázsforrásához,
Tordai hasadék sötét barlangjához.

Itt történt hajdanán, hogy László király,
tatárral csatázni szemtől szembe állt.
Szakadékba zuhant az ellenséges had,
pedig csak maroknyi a magyar csapat.
Hiába ravaszság, hiába ígéret,
aranytallérokból, íme, már kavics lett.

Szórták az aranyat: Kapkodjad, kapkodd!
Ellenséged terád könnyen lecsapkod…
Vigyázó szemekkel figyelt a szent király,
imája Istenhez, az égbe felszállt:
- Ne engedd, Istenem, kapzsiság hatalmát!
-Ne engedd, Istenem, elveszni a hazát!

Hullott a sok pénz, nem volt, ki felvegye,
aranyat nem látott a harcosok szeme.
De látták a királyt vitézül küzdeni,
arany helyett égből követ lehullani.

Egy sem volt közöttük, ki pénzért hajolna,
űzik már az ellent be a szakadékba!

Így volt egykoron, mikor erős hittel
hazáját védte, kinek tenni ezt kell.
Kinek trónja elé népek leborultak,
vitézi tettéért hálás imát mondtak.
Itt ezen a helyen, hol hasadék támadt,
élő nyoma látszik a régmúlt csatának.

Szent László király kő-aranyforintja
ímhol felbukkan, teszem tarsolyomba.
Egyik oldalára - az Isten verette -
rajta mély szakadék, tulipán felette.

Másik oldalára a medvét felveté,
hasadék szurdokán viszi a Nap felé…

Kemény idők járnak, tépik életünk,
őrködj, el ne fogyjon gyötört nemzetünk.
Amint e kis kövön jósolják a jelek,
soha ne veszítsd el reményed és hited.

Erőnk újra éled a hosszú tél után,
múltunk gyökeréből sarjad a tulipán.
 

Ne sírj népem, ne! Dolgod tedd, mint eddig,
szépséges hazád egyszer megmenekszik.

Türelem igája nyomja a te vállad,
szeretet kenyere adja az oltalmad.

Nézz a hazugoknak sötétlő arcába,
hosszú szenvedésed az Isten megáldja…

Torockó-Tóhely, 2004. június

Szakáli Anna: A fény születése

(Rege iu: 2003-ból)

Elesett, lerogyott fáradt csodaszarvas,
fején napkorona, halványodik fénye.
Hol vagy turulmadár, égi-földi társam,
hogy fölsegítenél, elbukó Nap fényét
hogy visszahozhatnám? –

Sötétségből válasz hozzá nem érkezik,
gyengülő erejét lassan összeszedi,
síró embereknek könnyeit felissza,
indul tovább félőn, hosszú vándorútra.

Nehéz már a teher, hunyó Nap korongja;
jaj, mi lesz népemmel, szegény emberekkel?
Lába rogyadozik, ina hogy megfeszül,
a sötét erőknek szarvas ellenszegül.

Elesett, lerogyott fáradt csodaszarvas,
fején napkorona, halványodik fénye.
Hol vagy turulmadár, égi-földi társam,
hogy fölsegítenél, elbukó Nap fényét
hogy visszahozhatnám?

Segíts föl, emelj föl, tűzmadár az égre,
segíts föl, emelj föl csillagos mennyekbe.
Lábam rogyadozik, inam sajog, feszül,
sötétség félelme gyenge szívemre ül.

Mennyek országából, iszonyatos távol,
valaki feleszmél szarvas imájától.
Hívó imádságra mennyek Királynéja,
vigyázó szemeit nyitja világunkra.

Nem hagylak magadra, Teremtő szent fia,
nem hagylak magadra, embernek magzata,
mert Teremtő adja embernek szent lelkét,
mert az Anya adja fiának életét.

Emeld föl fejedet, nyisd föl tekinteted,
lelkednek hajléka össze ne omoljon,
sötétség világa, hogy el ne árasszon,
áradó félelem kétségbe taszítson.

Küldöttét elküldi, repül tűzmadárként,
miként a gondolat, futó pillanatként.
Világot átfogó hatalmas szárnyakkal
jön a turulmadár nagy szárnycsapásokkal.

Szárnya ereszkedik, szarvast általfogja,
lassan megemeli, égre felhelyezi.
Azon az éjszakán a fény megszületik,
halvány napkorongnak fénye erősödik.

Világnak világa, fény világossága,
emberi szíveknek minden szorongása,
emberi lelkeknek nagy nyomorúsága
tűnik a semmibe, semmi messzeségbe,
tűnik mindörökre.

Csodálatos szarvas szikrázó patája
veti csillagokat mennyei magasba.
Égnek peremére hajnali fény kúszik,
égő napkorona égre emelkedik.

Turul élet ágát csőrébe felveszi,
kitárt szárnyaival népét védelmezi.
Azon az éjszakán mennyek sötétjéből
fiú megszületik életadó fényből.

2003. december

Szakáli Anna: Szívtemető balladája

Egykor, réges-régen élt egy fiatal lány.
Szépsége híres volt Balaton két partján.
Szeme kék sugara, mint a nyári égbolt,
vagy mint a tó vize, oly ragyogó kék volt!

 Nevelkedett szépen a Balaton partján,
halász emberek közt, vígan élt a leány.
Csónak volt bölcsője, ha álomba merült,
árnyékadó háló védőn fölé terült.

 Hullámok ringatták kicsi kora óta,
mintha a Balaton édesanyja volna.
Elmúltak hamar a kedves gyermekévek,
kicsi leánykából hamar hajadon lett.

 Nyári mulatságba jött egy nyalka legény,
szerelem tüze gyúlt a leányka szívén.
És amilyen szép volt, olyan állhatatos,
híven ragaszkodott választott párjához.

 Kedves, hű szerelme, kőfaragó legény,
szent esküvel köti: tiéd, s te az enyém.
Hegyek köve simul legény keze alatt,
munka nélkül soha nem nyugszik le a nap.

 Építi a házát, ősszel az esküvő,
bár a jövő mit hoz, tudja a Teremtő…
Új élet alapját e ház jelképezi,
ám a sors balkeze a kezdést bevégzi.

 Apjával fog halat, ügyes a nagy leány,
hálót vetni bátran ott áll ladik ormán.
De mint a fergeteg derült égből lecsap,
oly hamar vége lett reménynek, álomnak.

 Egy szép nyári napon, mikor madár dalol,
szitakötők népe víz fölött ficánkol,
s pillangók csapongnak a nyári ég alatt,
hálót vetni indul szorgos halászcsapat.

 Jaj, ha tudná a lány, hogy mélység foglya lesz,
ladik a sok hallal mind a semmibe vesz,
apja sem láthatja többé meg a Napot,
szívének szerelme hord majd gyászszalagot.

 De ha a sors rendez, a színjáték sötét.
Elrejti előlünk valódi, torz ölét.
Lágyan ring a vén tó, viharnak nincs jele,
csak az a sötét sáv part mellett ne lenne…

 Aztán egy pillanat, mint egy hűs lehelet,
eltűnik az élet, néma csendbe dermed…
Hamar az evezőt, hamar a lapátot!
Hánykódó ladikot partnak futassátok!
 

Balaton közepén sötét örvény támad,
Bakony viharszele hullámokon vágtat.
Fekete fellegből a villám vízre vág,
felborul a ladik, lerántja a leányt.

 Ordító vad orkán a véget elhozta,
öklömnyi jégeső mint korbács ostorozta.
Még kétszer felbukik a szőke hajával,
mit a víz nem végez, jég végzi hadával.

 Pár ladik csapódik a homokos partra,
de köztük nem leli, kit a legény várna.
Őrült egy gondolat, maga megy utána,
zúgó szél hangjában mintha kiáltana…

 De csak a szél süvít, nem szűnik a tajték,
vízre menni nem tud, és nincs már segítség.
Hiába kongatnak, lódul harang nyelve,
nem csitul a vihar, csak másnap reggelre.

 Nehéz lesz a szíve a szegény legénynek,
mintha szíve helyén kövek döngenének.
Kongó ürességben a gondolat árva,
temető csendjében mintha szellem járna.

 Felcsendül a véső, kemény kő pengeti,
szerető hű szívét kőszívre cseréli.
Azt a nagy kőszívet fejfának letette,
soha többé nem lett más a szeretője.
 

Kettős szívet vésett, bele kettő nevet,
hogy ha nyugvóra tér, nem kér majd más helyet.
Ott állnak azóta azok a kőszívek,
örökké hirdetni az igaz szerelmet.

 Csendes nyári éjen, mikor Hold világlik,
két bolyongó lélek egymásra talál itt.
Kőszív elevenné, válik szerelemmé,
hulló könnyek válnak hófehér kövekké.

2010. január