Elfutott életek című kötetem elbeszélései közül itt olvasható az egyik, melyben kedves tanáromról emlékeztem meg. 

A könyv már elfogyott.

Szakáli Anna_Nyelvtanóra

(Lente Gábor tanár úr emlékére)

Lente Gábor tanár úr ötödik osztálytól tanította a felsősöket nyelvtanból, magyar irodalomból és történelemből.

A tanár úr személyisége az öltözködéstől, a tanítási, nevelési módszeréig nagyon jellegzetes volt. Síbakancsa, a vastag, kihajtott szárú zoknik ősztől tavaszig alkották öltözetét a sötétkék posztó sínadrággal, pulóverekkel együtt. Különösen az egyik fekete pulóvert részesítette előnyben, melynek megnyúlt, a mellkasán előre buggyanó formája sem zavarta, sőt valójában ennek a megnyúlásnak az okozója is ő maga volt. Ezt a pulóvert egyébként a tanár úr felesége Sárika, húszéves házassági évfordulójukra kötötte, amit a tanár úr gyakran ismételve elmesélt nekünk. Egyszer virágos jókedvében, mármint borvirágos jókedvében azt is megtudtuk tőle, hogy a papi pályát is felesége kedvéért hagyta el, illetve olyan szerelmes lett Sárikába annak idején, hogy miatta választotta a tanári pályát.

Köztudott volt, hogy a tanár úr az italok közül nagy előnyben részesítette a vörösbort, sőt nem csak előnyben részesítette, de szívesen meg is itta. És bizony gyakrabban, mint ahogy Sárika szerette volna. Ennek következményeként a tanár úrnak tilos volt átlépnie a ház küszöbét, és nem tehetett egyebet, mint hogy a nyúlházban szállásolta el magát, ahogy ő mondta: a dikón. Ilyen éjszaka után sertés ábrázattal, nyúlszőrrel bőven kidíszített öltözetben jelent meg az osztályban.

A diákok összenéztek, összekacsintottak a háta mögött, de ezzel aztán el is volt intézve a dolog. Ennél a látványnál sokkal izgalmasabbak voltak a tanár úr órái. Ennek oka, hogy a tantárgyak mellé vagy ahhoz kapcsolódóan elmondott történetek minden lurkó figyelmét lekötötték. Az alacsony, vékony testalkatú, göndör fekete hajú ember igazán kedvence volt diákjainak.

A legkülönösebb azonban az a réges-régi, háromkerekű, dohánybarna színű Werolex autó volt, amelyről nem lehetett tudni, hogyan került hozzá, hiszen olyat csak a mozgássérültek kaphattak, de a tanár úrnak ilyen tünetei nem voltak. Ezt az autót szinte naponta be kellett tolni, hogy elinduljon, de a tanár úr úgy áradozott róla, mintha a legjobb márkájú motort hordozná magában. Ez magával ragadta a fiúkat is, akik szívesen mentek megtolni az öreg verdát, ha éppen kellett.

Osztályfőnökként minden évben kétszer, ősszel és tavasszal elvitte a gyerekeket kirándulni. Az őszi kiránduláson előkerült a kondér, és paprikás krumpli vagy pincepörkölt rotyogott benne, miközben az erre kiszemelt hegyet vagy emelkedőt megmászatta diákjaival.

Állandó példaként Hóhányó Izidort emlegette, aki vagy jót és jól, vagy bután cselekedett. Ráadásul a tanár úr, mihelyt kiejtette ezt a nevet, két mutató- és hüvelykujjával a mellbimbók magasságában megcsippentette és hirtelen mozdulattal előre rántotta azt a bizonyos, Sárika által megkötött pulóvert, majd elengedte, és a két mutatóujját felmutatta a diákoknak.  Hát mit mondjak! Döcögtünk, kacagtunk, és ő is velünk nevetett.

Ennek a mozdulatsornak a lényegén sokat gondolkoztam azóta is, de nem jöttem rá. Emlékezetessé tette azt az órát is, amikor nem csak a helyes írásra, hanem a helyes beszédre tanított bennünket, ami a következőképpen zajlott.

- Mert ugyebár! Ha éhesek vagyunk, Hóhányó Izidor nem azt mondja– szólt a tanár úr, miközben gumitalpú bakancsában hátulról, hangtalanul közelítve a szélső sor első padjában ülő lányhoz ért. A tanár úr észrevétlenül közel hajolva a lány füléhez, hirtelen elkiáltotta a példamondatot: Édesanyám adjon kenyeret!

Zsuzsa, a padban nyugodtan ülő és előrefigyelő, talán kicsit el is mélázó lány az ijedtségtől felordított, majd felugrott, de lába elakadt a pad lábában, és kiesett a padlóra.

Az osztály már az ordítástól kidőlt, és mindenki könnyek között, hangosan hahotázott. A tanár úr megállt. Megvárta, míg a nevetés alább hagy, majd elegáns mozdulattal az osztály felé fordult, és mintha mi sem történt volna, folytatta.

- Mi hát a helyes beszéd? Természetesen az, hogy: Édesanyám, kérek zsíros kenyeret!- szólt szelíd hangon, komoly arccal. – Nos? Ugyebár senki sem felejti el?