versek a Szélhajtó küsz kötetemből

Szakáli Anna: Az nem érti

aki nem tudja miről szól
a kecskeköröm-legenda
s még nem hallgatta fülelve
távoli visszhang felel-e
aki még nem evett süllőt
sem „veres szárnyú” keszeget
csónak sem ringatta lágyan
még nem látta mint bujkál
a Hold a partra futó
fodrozó hullámban
vagy a Nap hídja
miként feszül fel bíbor esten
a fakó mélység felett
míg elborítják foszladozó
vörösen izzó fellegek

kinek ringó csónakban ülve
csillagfényes nyáréjen
nem suttogták fülébe
miről csobog a víz
miért sóhajt búsan a szél
kinek a tó azúrkékje
nem íródott szeme
szivárványt leső tükrébe
az nem tudja
vakító fényben suhanó
vitorla a nyári ég alatt
mint ragyog s önfeledt
kacagásban az emberek
milyen boldogok

akinek fodros hullám
nem ölelte vízbe taposó lábát
nyári záporok hidege
sem paskolta napégett hátát
aki nem fázott didergőn vacogva
mikor felüvöltött
a tomboló orkán torka
s nem látott szárnyaló sirályt
eget hasító széllel dacolva;
nem értheti mit rejt e szó
szerető szívünk mélyén
amint kincset rejt sötét tárna
izzó gyémántok titkos éjén
vagy miként borítja be elménk
a víz csobogó hangjának selyme
míg ringató dallammá áll össze

az nem érti mit jelent
elmerengve állni
e hatalmas víz partján
míg minden moccanása
átrezdül ránk
s mi magunkba rejtjük arcát
gondolatok futnak
hullámok méla zenéjére
lassan elmossa
ránk nehezült bánatunk
észre sem véve
időcsónakon haladunk
s a felszakadó sóhajt
bolondos szél kíséri a parton
ó ha mesélni tudnál Balaton

                2015. július

Szakáli Anna: Tóparti vallomás

nem tenger
én annak látom
vízében napbölcső-tükör
árkában forrás,
hegyek alatt láva
csábítón ölel
a víz hűvös világa
bámulom tükrét
csendje vallomás
ez örök szerelem
én neki suttogok
ő nekem
aztán hallgatunk soká
ilyenkor születik
régi szerelmünk
mindig újjá

                2016. október

Szakáli Anna: Vörös kápolna

Balga, aki azt hiszi, minden örök.
Oltárt hiába emel szerelemnek.
Gombház veszett, hogyha törött,
Látszat az öröklét az embernek.
Állhat-e az örök szerelem emléke?
Romos kápolna kiált az égre.

                2016. október

Szakáli Anna: Hullámzásban

Bokáig ért már a víz
               Békabrekegés éji kvíz
Angyal arcú úszni tanított
               Acélkék vaksága titok volt
Lágyan ringó hullám sodort
               Lengedező szellőmosolyt
Alabástrom csipkefodor
               Apad, árad így ficánkol
Tükörkagyló gyöngyházhéj
               Tétova szerelem kél
Ormótlan csónak szelte át
               Oltatlan éjen az óceánt
Napszítta örvényt vetett a víz
              Nap-híd fénye emléket visz.

                2015. július

Szakáli Anna: Elcsendesül

múlik az idő
szunnyadni készül
ellobban a fény

alszik a tó
lomha hullámai
álmosan futnak elém

csendes partján
emberek nélkül
kihalt a fák alatti tér

hulló levelekkel
hozza a változást
készülődik a tél

                2016. július

Szakáli Anna: Balaton-parti város

Gyökerek ágaznak belőlem,
tested magasba tartom,
mint égig érő koronát törzse,
hogy belőlem újra és újra kihajtson.

S ezernyi élet teremjen közte,
míg múló idő vésődik agyamba,
táplál, mint csírázó mag földje,
és rejt, mintha fészket takarna.

Élni, szeretni az élet
forrongó, eleven változását.
Szeretni: házat, hazát, földet,
egy várost, mely az enyém.

Mámorban járom a partot,
őrzöm a rózsakert álmát,
mely rejt ezer boldogságot,
emléket, békét, ifjúságot.

Érzem ma is – milyen bohóság –
szerelmek, rózsák illatát.
Szeretem kopott köved,
öreg platán sötét árnyát.

Ősszel rugdosom önfeledten,
zizeg a platánlevél halma,
barna szőnyeg, barna illat,
bokáig süppedek az avarba.

Szeretem a szikrázó jég
rianástól döndülő hangját,
télbe rejtett sirálycsapat röptét,
este a kihalt, csendes utcát.

Vagy talán a Fő tér ejt rabul,
hol virágágyás színei között,
szoborba öntve ősök várnak?
Hol mélázva, mint megkötözött

Lépdelek be az álmos délutánba,
hol újra s újra megcsodálva,
mint méhkasban lapuló sejt,
a víztorony ősi formát rejt.

Ami volt, megkopott, ósdi már
– negyven év, majdnem emberöltő –
Casa Perla* lett a török magtár.
A változás új törvény-idő.

Tények sorjáznak egymás után,
időnként a város is új arcot ölt,
mint ifjú asszony, ki szerelmet vár,
arcát szépíti, s új ruhára költ.

Jó itt ülni, nézelődni csendben.
Bennem él a régi város.
Az új utak, terek emléke
egyszer majd gyermekemben.
 

Szökőkút vízébe lógatom kezem,
kék medencében is zöldmoszat él
– gondolom– s arcom, felüdülést várva
fordítom a szálló vízpermet halmazába.

                2010. május

Szakáli Anna: Nyárban

hűs víztől didergőn
mélázom
lomha bodorfelhőn
perzsel égető
napsugár
bronzbarna testem
lángban áll
tómederben
lépkedek
kagylók hínárok
felett ölel a víz
ölel az ég
andalgó lelkem
lángfényét
viszi a hullám
rejti a kék

                2016. július

Elhidegülés

Rideg csobogás,
hullámon futó szellő,
megdermed a tó.

                2016. november

Szakáli Anna: Balatoni hajnal

Tóban nézi magát a Hold,
mögötte már ott a hajnal,
ezüst fényét átöleli
a lángölű pirkadattal.

Csendes vize lassan ébred,
halvány arca meg-megmozdul,
szellő hozta ringó hullám
parttól partig visszafordul.

Ezüst színe aranyra vált,
már a napfény birtokolja,
s ebben a nagy fényességben
elolvad a Hold korongja.

                2015. június

Szakáli Anna: Egy pap, Varga Béla emlékére

(Börcs, 1903. február 18. –
Budapest, 1995. október 13.)
 

Befogadta, ki otthon nélkül lépdelt,
Oltárt emelt ezer félelem fölé,
Gyámola volt hazátlan szíveknek,
Látta, a szörny gyilkot vet a nép közé.
Áldotta Istent, hogy ily korban élt,
Rakta terhét s vitte az életért.

                2016. október

Szakáli Anna: Télutó

Kormorán üldögél
vízbe dőlt fa törzsén,
ruca fészkét rakja,
ez tavaszi törvény.

Zsombékok párnáin
kihajtott már a sás,
pedig még didereg,
a víz is jéghártyás.

Hosszúra nyúlt a tél,
már költeni kéne,
még ingázik a vadlúd
berekből a tó vízére.

Hamar leszáll az éj,
csillagfény jön és Hold,
siet az idő, bár a berek
félig még holt.

                2016. február

Szakáli Anna: Széllovas

Éket hasít
tajtékzó habok közé,
nyomában a szél,
mintha üldözné.

                2016. június